Most jöttem rá, hogy a dharma törvényei közül, ami véleményem szerint erkölcsöt és az alaptermészethez való megfelelő hozzáállást jelenti, a legnagyobb kihívás számomra az anyaság.
Olyan élmény volt számomra, amire sok tekintetben felkészületlen voltam és makacsul visszautasítottam minden jó tanácsot.
Ez részben az egóm műve volt – be akartam bizonyítani, hogy modern anya vagyok – részben szociális feltételek játszottak közre és volt egy spirituális indítékom is. Végül az út, amin elindultam, nagyon hasonlított a spirituális úthoz. Fel kellett adnom elvárásaimat, reményeimet, kívánságaimat, el kellett fogadnom a realitást, félre kellett tennem az egómat és bátran bele kellett vetnem magam az ismeretlenbe, elsajátítva a szabályokat és a rutint, ahogy előrehaladtam.
Hogy miért találtam ezt olyan nehéznek?  Annyit elárulok, hogy nem voltam mindig földhöz ragadt típus. Szerettem olvasni és rajzolni, alapvetően álmodozó voltam és a háború után Londonban eltöltött gyerekkorom óta sok megválaszolatlan kérdés kavargott bennem az élet értelmét illetően.
Húszas éveimben sikerült egy olyan társat találnom – ő lett a férjem, aki hasonlóképpen spirituális útkereső volt (sokkal gyakorlatiasabb és érzékenyebb volt, mint én) és aki bevezetett engem a filozófiai körökbe, melyeket látogatott. Nagyon élveztem ezeket az alkalmakat, melyek a vallások és művészetek rejtett és kortalan bölcsességeiről szóltak. Megtanultuk, hogyan kell meditálni, elmélkedhetünk az önmegismerésről, megtudtuk, ki az avatár, habár a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha is találkozom eggyel.
Az első gyermekem megszületése előtt, tele voltam eszményi ötletekkel a gyerekekről, az anyaságról, mint ahogy az Khalil Gibran gyönyörű versében, A prófétában áll – ez a mű sokakat inspirált az én korosztályomból: 

Gyermekeid nem a tieid.
Ők az élet képviselői.
Nem hozzád, csak általad születnek a Földre.
Jóllehet, nálad vannak, de nem rendelkezel velük, mint tulajdonoddal.
Csak szereteted adhatod nekik, gondolataidat nem, mert nekik saját gondolataik vannak...
Testüknek hajlékot adhatsz, de lelküknek nem, mert lelkük a holnap házában lakik, melyet nem látogathatsz meg, még álmaidban sem.

Az anyaság élménye és a gyerekemnek való megfelelés miatt hirtelen a hétköznapok sűrűjében találtam magam. Mindenféle érzelmeim voltak és azt hittem a gyermekkorral megoldom őket. Írtam egy verset nem sokkal azután, hogy Andrew megszületett:

Még mindig hittem A próféta szavaiban, de már tudtam, mi okozta az ellenállást. Az ezt követő években spirituális gondolataimat napi tennivalóimmal, kemény kötelezettségeimmel és gyermekeim iránti szenvedélyes kötődésemmel kellett összehangolnom.
Keményen próbálkoztam, hogy igazságos, ésszerű, de ugyanakkor szerető anya is legyek, akinek nincs kedvence, aki tiszteli gyermekei magánéletét és bátorítja őket, anélkül, hogy tolakodó lenne. Néha nem sikerült így tennem, kiabáltam és leszidtam őket. Ahogy nőttek, csalhatatlan megfigyeléseiknek adtak hangot rám vonatkozóan: „Anya, tudjuk, hogy szabadgondolkodású szülő vagy, de a felszín alatt ódivatú!”
Amikor először hallottam Babáról, izgalomba jöttem a tudattól, hogy egyáltalán létezik, és mohón elkezdtem Róla olvasni. Mindenki csodál valamit Babában; számomra az volt egyedülálló, ahogy a tanításai átadta, és ahogy minden cselekedetével igazolja ezeket a tanításokat: a nagyfokú szeretetet és elfogulatlanságot. Dicső, egyetemes dolgokról beszél, mint például: „Csak egy vallás létezik, a szeretet vallása,” de éleslátóan, könyörületesen, személyes dolgokat is említ, mint „Hadd nézzem az elméd mélységét, nem számít mennyire pusztította el a kétség és a kiábrándultság. Tudom, mit tegyek vele; hisz én vagyok az Édesanyád.” Mindent ért. Nem távoli, moralizáló guru Ő. Valójában méltányol minden ellentétes emberi tulajdonságot, amelyekkel oly sokáig viaskodtam.

Az első csoportos interjú, amin 1984-ben részt vettem, óriási darmikus lecke volt mindannyiunk számára. Csoportunk egyik tagja a zarándoklat alatt hunyt el, egy nagyszerű fiatal nő, aki leukémiás volt és aki az édesanyjával és orvosával érkezett a gyógyulás reményében. Mindannyian Lorrainnért imádkoztunk! Csodára vártunk és biztosak voltunk benne, hogy egy ilyen fiatal nő, akit csecsemője és férje vár haza, megérdemli a gyógyulást. De nem a csodáért imádkoztunk. Lorraine lelkileg gyógyírt kapott, testileg nem. Baba az interjún nagyon kedves, ugyanakkor nyílt volt édesanyjához. Lorraine már Vele volt. Azt mondta, porait hintsék a szent Chitravatri folyóba, majd Baba adott az édesanyának egy gyönyörű kilenc köves gyűrűt, hogy megvédje és megvigasztalja. A lecke, amit én tanultam ebből, az volt, hogy amikor imádkozunk, ne akarjuk akaratunkat Istenre erőltetni: imádkozzunk a legjobb és legmagasabb végkifejletért, adjuk át összes reményünket és félelmünket Neki, aki átlátja az Egészet. A heves emberi szeretet gyakran áll közel a önzéshez.
Egy másik interjún 1989-ben, Baba újabb leckét adott az anyaságról. Egy fiatal özvegy, akinek két kamasz fia volt, áldásért jött Babához.  Baba felvette az egyik fiú fényképét és megszólalt: „Igen, ő a rossz.  Segítek, de meg kell tenned, ami rád vonatkozik. Néha túlzott a szereteted. Szeretned kell, de nem túlzottan. A normál testhőmérséklet 36 fok, ha 37-re szökik, az már láz! Látunk a fénynél, de ha túl sok a fény, megsérül a retina.  Az élet korlátok között tartható fenn.”
Amikor szeretünk valakit, nem szabad lemondani józan ítélőképességünkről, intelligenciánkról és józan eszünkről. Az egyensúly a helyes cselekedet és a sérelem között néha olyan csekély, hogy állandó és teljes tudatosság szükséges, ha meg akarjuk különböztetni azokat.
Természetesen nem kell, hogy valaki biológiai anyja legyen a másiknak, anélkül is gondozhatja, vigyázhat rá, bátoríthatja és vigasztalhatja, ha rosszra fordulnak a dolgok, ugyanakkor tiszteleteben tartja az egyént. Sokan teszik ezt nap, mint nap különféleképpen; ilyen volt az is, amikor férjemmel az elmúlt nyolc évben csoportokat szerveztünk Indiába, Baba darshanjára. Minden alkalommal egyedülálló kihívás és lecke vette kezdetét. Az egyik legjelentősebb esemény az volt, amikor az öböl háború második napján csoportot vittünk Prasanthi Nilayamba.
Mivel a politikai helyzet akkor befolyást gyakorolt mindenkire, eképpen kellett magyarázkodnom édesanyámnak és a többieknek, miért indulunk el mégis: „Persze, hogy megyünk. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk az utazási irodával és tudjuk, hogy minden légitársaság engedi a gépeit felszállni. Nem amerikai, izraeli vagy gulf járatok egyikével repülünk, az más lenne.” Egyik felem biztos volt abban, ha Baba hívott bennünket, akkor a lehető legjobban cselekszünk. Tudtam, mindig bíznom kell Benne, bármi történjék. De hitem inkább a realitáshoz állt közelebb: ez az a hit volt, hogy bármi legyen is, az mindenki számára a legmegfelelőbb, és Baba erőt ad nekünk, hogy véghez is vigyük. Be kell vallanom, a másik felem titkon remélte, hogy néhányan lemondják az utat és a férjem is el akarja majd halasztani. Meglepetésemre, csodálatomra és bosszúságomra az ötven főből senki sem mondta vissza az utat.
Néhány nappal indulásunk előtt édesanyám küldött egy győzködő levelet, hogy gondoljak rá, a húgomra és a gyerekeimre és ne induljak el Indiába, amikor háború készül kitörni. Biztos volt benne, hogy a háború az egész Keletet befolyása alá vonja majd. Nem hibáztathattam ezért, különösen mert fiatal lányként élte át a második világháború szörnyűségeit. Biztosítottam afelől, hogy a gépünk Oroszország és Törökország fölött fog repülni, és elkerüli a háborús övezetet. De amikor olyan jelentés érkezett, hogy iraki katonák megkezdték a támadást Saud Arábia és Izrael ellen, egy kissé elbizonytalanodtam.
Az egész világ erre figyelt. Ám az élet nem áll meg egy politikai válság miatt; az ember folytatja a munkáját, ahogy tudja és igyekszik betartani másnak tett ígéreteit.
Indulásunk előtti napon a tévében néztük, ahogy tankokat állítanak a Heathrow repülőtéren, közel az otthonunkhoz. A legnagyobb félelemmel kellett szembe néznem, mikor arra gondoltam, hogy eltéríthetik a gépünket. Elképzeltem, ahogy kiszúrnak minket az utas listán zsidó hangzású nevünk miatt, majd megkínoznak, megölnek vagy túszként tartanak fogva. Aztán eszembe jutott mit mondott Swami: „Kövesd a mestert (a lelkiismeretet); nézz szembe az gonosszal; küzdj a végsőkig; fejezd be, a játszmát.”
„Szembenézni a gonosszal” számomra ekkor azt jelentette, hogy gondoljam át a félelmeimet, legyek kész elfogadni azt, aminek meg kell történnie, azután imádkozzak erőért, hogy a legnagyobb méltósággal jussak át az adott helyzeten.
Ahogy ezt megtettem, máris jobban éreztem magam. Igaz, idegességgel a gyomromban ébredtem az utazás reggelén és a repülőtérre menet a rádióban is azt lehetett hallani, hogy egyre több támadás indul, és az irakiaknak – a kezdeti ellentámadásból ítélhetően – nyilvánvalóan rengeteg a lőszerük. Gyorsan utastársamhoz fordultam a taxiban és Swamiról kezdtem beszélni, mindent, amit tudtam Róla és átéltem Vele kapcsolatban. A gondolataink egyből messze elkalandoztak félelmeinktől és ezután nem is hallottunk több rémisztő hírt.
Így történt, hogy a repülőtérre érve nem fogadtak minket tankok, és Bombay-ba tartó utunk a legsimábban zajlott.
Amikor megkérdeztük Swamit az interjú szobában: „Mi van az öböl háborúval, Swami?” A mellkasára mutatott és így felelt: „Belső háború, ezzel kell törődnötök.”

1992-ben a szent helyen, az Ayodhyaban zajló zendüléskor egy másik fontos utazást is tettünk. Ez alkalommal mindhárom nagy fiúnk velünk jött. Egyikük sem járt még azelőtt Indiában és pár hetes körutazást terveztek, majd úgy volt, hogy a karácsony előtti héten csatlakoznak hozzánk Prasanthi Nilayamban.  Ők tehát Bombayban maradtak, mi pedig a nyolcvanfős csoportot elvittük Bangalorba.
Az Ayodhyaban zajló pusztításáról Bangalorba menet hallottunk. Mire elfoglaltuk a szállást, zendülésekről lehetett értesülni Bombay térségében is. A csoport nyugtatott bennünket, „ne aggódjatok, Baba biztosan vigyáz a fiúkra.” Örültem ugyan a pozitív gondolatoknak, de a helyzetet megítélve azért aggódtam. Persze reménykedtem és imádkoztam Babához, hogy vigyázzon a fiúkra, mégis lehetségesnek találtam, hogy bajuk eshet és meg is ölhetik őket. Miért lennének az én gyermekeim kivételesek? Talán ez volt számomra a nagy próba.
Nyugodt és vidám voltam másokkal, de közben csak arra tudtam gondolni, mi van a fiúkkal. Egy modern szállodában laktunk, ahol műholdas TV volt a szobákban, így a BBC világhíreit óránként nézhettük az utcai zavargásokról, az üres utcákról, Calcutta, Delhi és más városok támadásairól India szerte.
Aztán hirtelen az jutott eszembe: „Miért táplálom a sötét gondolatokat? Mindenki tudja, a gondolatnak teremtő ereje van!” Két választásom volt, vagy beszámolok félelmeimről a fiúknak, vagy tudatosan kicserélem őket pozitív gondolatokkal. Eszembe jutott, valaki egyszer ezt kérdezte Babától egy interjún: „Baba, mit tegyek a rossz gondolatokkal?” „Mit csinálsz a kellemetlen szaggal? Kicseréled egy jóval. A rossz gondolatokkal ugyanez a teendő”- válaszolta.
Ezután valahányszor a fiúkra gondoltam, boldognak és biztonságban láttam őket narancsszínű fénnyel körülvéve.
Így történt, hogy ugyan nehézségek árán és veszélyes élményekkel telve, de fiaim biztonságban megérkeztek Prasanthi Nilayamba a karácsony előtti héten, amikor már nagyon vártuk őket. Sikerült eljutniuk Goába, ahol nem volt zendülés, így idejük legtöbb részét itt töltötték.

Legnehezebbek azok a döntéseink, melyek felelősségvállalásról szólnak. 1993 októberében épp amikor megérkeztünk egy százfős csoporttal Prasanthi Nilayamba, hallottuk a hírt, hogy férjem, Aimé édesanyja nagyon beteg és kórházba szállították. Indulásunk előtt is beteg volt már, de még nem kellett feküdnie és el tudta látni magát. Állapota rohamosan rosszabbodott, ami sokként ért bennünket. Emlékszem, az is eszembe jutott, hazamenjünk-e az út közepén. De férjem már döntött: „Holnap reggel hazamegyünk. Csomagoljunk össze.” Összekészítettük a bőröndöket, kitakarítottuk a szobát, tájékoztatást adtunk a nyolc kinevezett csoportvezetőnek és taxit rendeltünk, hogy a reggeli darshan után indulni tudjunk.  
De indulás előtt rájöttem, jobban érezném magam, ha megkapnánk Baba áldását a hazatérésre. Soha azelőtt nem kértem külön engedélyt, hogy darshanon az első sorban ülhessek, de akkor úgy éreztem kivételes vészhelyzetben vagyunk. Megkértem a biztonságiak vezetőjét, aki engedélyt adott. A legszebb ünneplő szárimban ültem ott, egy levéllel a kezemben, amiben áldást kértem, hogy visszamehessünk. Ám Ő terelőúton ment kikerülve engem. Bánatosan arra gondoltam: „Már megtettük az előkészületeket az indulásra; nem úgy néz ki, mint aki bizonytalan a dolgában.” Férjem édesanyját, Mémét még életben találtuk, de tizennyolc órával érkezésünk után elhunyt. Már akkor is kómában volt, de várt ránk, a testvérére az Egyesült Államokból és a fiúnkra, akit váratlanul rendeltünk haza franciaországi nyaralásából. Egyik éjszaka a temetés után, amikor nem tudtam aludni a stressztől és a bánattól, leültem a meditációs szobámban és húztam egy kártyát Swami mondásai közül:

Néha úgy viselkedem, mintha távol lennék tőled; azért teszem, hogy még gyorsabban megreformáljalak. Amikor egy útszakasz javítás alatt áll, kerülő úton megyek, nem használom azt az utat egy darabig. A cél, hagyni, míg a javítási munkálatok elkészülnek, hogy hamarosan újra arra járhassak.

Még ma is magamnál tartom ezt a kártyát. Egy avatár nem pazarol időt azzal, hogy vállon veregessen, amikor tudja, hogy már meghoztuk a dharmikus döntést, amit meg kellett hoznunk.

Egyszer utazásunk előtt az egyik fiam megbetegedett és nagyon aggódtam miatta, még kórházba is akartam vitetni. Persze nem egy anyjától függő kisgyerekről volt szó, hanem egy huszonhat éves fiatalemberről, aki már így is London másik végében lakott a menyasszonyához közel. Mindegy, én nagyon aggódtam és négy nappal az indulás előtt kétségbeesetten könyörögtem Babának: „Baba, légyszíves! Csinálj valamit!”
Azon az éjjelen fiam válságos állapotba került és be kellett vinni a kórházba. Mi több, a helyi kórházban nem volt szabad ágy, így átvitték egy jobban felszerelt magánklinikára, ami történetesen sokkal közelebb is volt hozzánk. Soha nem voltam még jobban meggyőződve arról, hogy Baba a lehető leggyorsabban és legkönyörületesebb módon válaszolt egy kérésre. Tudtam, hogy a fiam jó kezekben van és többet tudnék segíteni Aimének az úttal kapcsolatban, ezért magam is készülődni kezdtem. Még egy ilyen drámai jel ellenére is kétségek között gyötrődtem és bűnösnek éreztem magam, főleg amikor fiam egyik barátja kijelentette: „Szerintem Aimének mennie kellene, de Sandrának nem.” Sokkal később jöttem rá, hogy nem a bűnösség aggasztott annyira, hanem az a félelem, hogy mások mit gondolnak majd rólam – az igazat megvallva ez elég gyenge kritérium.

A szinkronicitás Swami egyik legerőteljesebb tanításnál alkalmazott segédeszköze. Ugyanabban a hónapban, amikor befejeztem a szülői fejezet írását, a három fiam egyszerre költözött el otthonról, így több terünk lett fizikailag és szellemileg is egyaránt. A ház, amit együtt találtak és ami megfelelt elképzeléseiknek (közel a vonathoz és a boltokhoz) történetesen a 108. elnevezésű utcában volt, ahová néhány nappal azután költöztek, miután megjöttem Brindavanból. Az utazásom fénypontja a 108 Név alapján előadott csodálatos tánc volt, amit az Egyesült Királyságból érkezett Bal Vikas gyermekek Swaminak adtak elő. A legszebb és legmegindítóbb jelenet az volt számomra, amikor Swami kijelenti édesanyjának, Easwarammának, hogy Ő többé már nem az ő fia, hanem a híveihez tartozik; ekkor kezdődött a missziója.
A viccelődés ellenére, ami a fiaim elköltözése körül zajlott, azért könnybe lábadt a szemem, amint Easwarammát láttam könyörögni fiának, hogy maradjon, miközben a fiatal és nyugodt Swami erősen ragaszkodott ahhoz, hogy menjen.
Így kezdődött el egy új fejezet az életemben, ami arról szólt, hogy szeressek, de tudjak elengedni, hogy tiszteljem az istenséget a gyermekeimben és az emberekben, álljak félre, ha muszáj, hiszen mindenki a saját misszióját követi az életben. Mindig imádkozni fogok Swamihoz az állandó, teljes tudatosságért és azért, hogy segítsen felállnom, ha megbotlom az úton.