Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4 /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;}

Nem véletlenül választottam ezt a címet késő esti gondolamenetem élére. Sok minden jár az agyamban mostanában, ami sok mindent jelent: magányos farkas vagyok, és azt is, hogy nem tudok szabadulni az emlékektől sem. Ebben a néhány sorban a kellemes emlékeket bocsátom felszínre. Szeretem a időrendi sorrendet, ezért menjünk vissza apró csemete koromba. Homályos foszlányok kavarognak azon agyféltek területén ahol, ezek találhatóak. Néhány másodperces gondolkodás után eszembe is jutott az, amire szívesen emlékszem vissza. Még nagyon pici voltam, de már nem kellett tisztába tenni engem. Tisztába amúgy is a gondolatokat és életünket kell tenni és nem a dolgát elvégző picit. Zárójel bezárva. Komolyra fordítva szót. Volt nekünk egy nagyon szép kutyusunk, Kántor volt a neve. Ahogy visszanéztem az internetes videókat, pont olyan kutyánk volt, mint a fent nevezett állatról szóló magyar filmsorozatban szereplő is. Szép volt, okos, és nem utolsó sorban hűséges. Nagyon szívesen emlékszem vissza rá, nem csak azért, mert kiváló házőrző volt, hanem, mert szerette az egész család. Hogy mi lett vele, arra már nem emlékszem, és mivel ezek az én gondolataim, nem kérek hozzá segítséget, hogy megtudjam mi történt a házi kedvencünkkel. Tovább folytatva a felsorolást eszembe jut az, hogy megtanultam bánni a football labdával. Persze nem úgy, mint Albert vagy Puskás, de már elég korán kapcsolatba kerültem a játékkal. Nagy öröm volt kergetni a bőrt, vagy épp utána ugrani. Mindig mikor megkérdezték, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam, hogy labdarúgó. Sajnos az élet máshogyan hozta, de ez van. Már eltelt néhány év, de már jártam oda, ahol agyat tágítják. Elég zavaró volt kiskoromban, hogy külön voltak azok, akiket nagyon szeretek. Nem mennék bele a negatívumokba, így csak azt mondom, elkövettem azt, amire életemben eddig a legbüszkébb vagyok. Összehoztam 1996 nyarán a családot, újra együtt voltunk mind az öten. Életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor, a szüleim újra egymásra találtak, és a nehézségek ellenére igyekeztek boldogok lenni és szeretni egymást. Már 10 éves voltam, és nem volt teljes az örömöm. Persze a lelki örömöm meg volt, hiszen együtt az Ősök. Viszont Budapesten nem éreztem már akkor sem jól magam. Osztályom nagyon jó volt akkor, panasz nem lehet rá, viszont hiányzott a falusi levegő. Következő időszak részben jó volt. Megtanultam a labdarúgó kapus csínját-bínját, mégsem lett belőle semmi hasznom. Időközben hazatért teremtőjéhez Édesapám, majdnem Édesanyám is, és újra elkerültem onnan, ahol a világot megláttam. Azóta csak ritkán jutok haza Nyírségbe, aminek egy részről örülök is, mert ott csak az éhenhalás várt volna rám. 2000-es évek elején sok minden történt az imént felsoroltakon kívül is persze. Legközelebbi dolog, ami boldoggá tett, hogy volt valaki Vácott, aki felkarolt, aki akkoriban amolyan pótanya szerepet töltött be életemben. (Isten áldja meg érte és vigyázzon egész hátralévő életére és szeretett férjére.) Letettem az érettségit, mégsem ez volt, ami mosolyra fakasztotta sokat ázott orcám. Közel volt hozzám valami, ami az idő tájt remek feltöltődést biztosított. Nevezetesen a Duna. Amikor olyanom volt lesétáltam a Duna-partra, és magamba szívtam a kibocsátott frissességet, jóságot, amit tud nyújtani egy folyó egy földi halandó számára. Következett egy olyan időszak, ami alatt történtek életem meseszerű pillanatai, mozzanatai. Isten áldó, gondviselő két keze Balassagyarmat irányába terelte göröngyös, nehézkes utamat.. Eleinte nem jött be nekem az újabb levegőváltozás. Teltek a hónapok és megváltozott egy karikacsapásra minden. Megismerkedtem egy ifjúsági hittan alkalmával sok aranyos fiatallal, akiknek szintén fontos az életükben Krisztus tana, és nem a főutcán lévő kocsma érdekli őket. Itt alakult ki egy-két olyan barátság, ami egész életem során kísérni fog, és amit lehetetlen feledni. Kellő tisztelettel és őszinteséggel voltunk egymás iránt és némelyikünk között ez a mai napig megmaradt. Mivel akkori káplán atyánkat elhelyezte a püspök atya, a társaság szétszéledt, de szerencsére a barátságok, akkor is megmaradtak azok között, akik közt megkötettek. 2006 őszén, majdhogynem telén megismerkedtem egy közösséggel, ami azóta is életem egyik legfőbb meghatározója. Ez lenne a Háló, ami katolikus közösségeket gyűrűz be a nekünk rendelt földön, a Kárpát-hazában. (Ez amolyan Trianon pozitív szellemi öröksége.) Mondanom sem kell számtalan sok kapcsolatra, testvérre leltem ezen az ősidők óta itt tobzódó emberek közt. Hihetetlen, hogy hiába szűnt meg a térképen a Szent Korona országai elnevezés, ezt mi másképpen gondoljuk. Lelkileg összetartozunk, és nem a kézzel meghúzott határok a mérvadóak. Ellenkezőleg, azok, amiket a szíven kívül találhatóak. Amit a szív befogad, azt még a radír sem tudja kitörölni a helyéről.

2006-os esztendőhöz köthető egy olyan ember megismerése is, aki azóta a legjobb barátom, a legkedvesebb hölgy számomra, és aki mindvégig pótanya szerepet tölt be jósága, szeretete miatt. Mivel írásom bepötyögése ideje alatt nincs közel hozzám fizikailag, gondolok rá így is. Az évek teltek, már 20 esztendős is elmúltam már, túl voltam első munkahelyemen is, történt az, ami mostanság emésztődik a fejemben. Szerelemre leltem, boldogságra, ami nagyban meghatározta kb. két és fél évig az életem tova menetelét. Jól lehet sokban különböztünk, mégis voltak közös dolgaink, amiben egyet értettünk és együtt örültünk- vagy épp bánkódtunk. Voltam vele a Föld kerekség legszebb helyén Erdélyben, és még néhány helyen. Mivel minden emberi állapothoz két fél szükséges, ez év (2011) tavaszán tovább léptem. Nagyon ostobán viselkedtem, nem csak őt csaptam be, de saját magamat is. Izgalmas éveket követően hamarosan új kihívásokat kerestem, de rá kellett jönnöm, hogy nem jó a kapkodás. Most ott tartok a tél beköszönte előtt, Karácsony előtt bő egy hónappal, hogy keresem mindazt, amit már egyszer megtaláltam a „Legbátrabb városban”. Ott volt szerelmem, kenyéradóm, még barátom is, akiben megbízok és ő is bennem, és volt valami Dunához hasonló. Ott folyik az Ipoly folyó, mintegy Gúnyhatárt fizikailag meghúzva Felvidék és mi köztünk. Számtalanszor vettem a fáradtságot és bandukoltam el ehhez a ponthoz. Szellemileg feltöltött, mikor láttam csobogni medrében ezt a nem túl széles vízáramlatot. Mivel még fák is voltak, teljes volt ebből a szempontból az örömöm; sok fájó gondolatomat adtam át a folyónak, hogy vigye el jó messzire onnan a közelemből. Mivel nem a legtisztábbak a folyók itt a Kárpátok hegyei között, nem láthattam a visszatükröződő tekintetemet. Viszont éreztem a szerelmi kapcsolat végén, hogy valami elpattant bennem. A harmóniát pengető feszülő húr. Most ezt a bizonyos húrt szerelik a Gondviselő kezek. Jó időbe bele telik neki, míg nem játszhatok újra a harmónia hangszerén. Legalább is úgy gondolom. Szép emlékekkel kezdtem, a végére kicsit elkenődtem, mint bogár az autó szélvédő üvegén. Rabnak tartom magam, az emlékek rabjának, aki megpróbál majd a rá váró feladatokhoz jó arcot vágni. Nem lesz könnyű, de amint az előző írásomban megfogalmaztam, nem adhatjuk fel. Azzal azt bizonyítanánk csupán, hogy az akadályba ütköztünk és nem tudtunk rajta túl lenni valahogy. Isten nem csak édességeket és emlékeket bocsát/bocsátott számunkra. Adományokat is, amiket észre kell vennünk ebben az elromlott világban. Jó dolog emlékezni, viszont nem szerencsés depressziósnak lenni attól, ami fájó volt és már elmúlt. A múltból lehet táplálkozni is és erőt meríteni is. Sosem az vezetett jó megoldásra, amikor egy ember, egy nép vagy egy nemzet a múltban elszenvedett hibáit vette elő a tarsolyból. Vegyük elő azokat az emlékeket, amik támaszunk, és meg tudjuk mutatni másoknak, hogy mi bizony túl tudunk lenni a nehéz pillanatokon. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy két dolog miatt van tehetségem az íráshoz. Egy részről, mert Istentől kaptam ajándékba, másfelől azért, mert örömömet lelem benne. Mindenki a kapott talentumokat csillogtassa és nem azzal „büszkélkedjen” milyen keresztet visel. Lehet kiönteni a szívünket, de a folytonos nyafizás nemsokára megőrjíti a környezetünket, és persze magunkat is.

Az emlékek fontosak, de nem abból kell megélnünk. Az elhunytakra, vagy hőseinkre való emlékezés más dolog, az mindig fájó, erről nem tudunk sosem lemondani. Viszont ők jó helyen vannak, mutassuk meg, hogy mi is, csak épp mi még itt ezen a létsíkon. Az emlékek lehetnek szépek vagy rosszak, a lényeg azonban most történik Veled vagy a családoddal. Légy résen és emlékezz mindig csak a jóra, mert az ad számodra plusz motiváció(ka)t.