Nagyon sokat jelent nekem Palócország fővárosa Balassagyarmat. Eleinte, amikor még csak kóstolgattam az Ipoly menti levegőt, akkor soha nem gondoltam arra, hogy egyszer megszeretem ezt a környéket, az itt élő embereket.

2005. nyarán kezdődött életemben egy olyan korszak, amire mindig nagy örömmel fogok visszatekinteni. Amikor a városba kerültem nem ismertem még senkit. Mára már más ez a helyzet. Köszönhetem ezt annak, hogy nyílt voltam az emberek felé és nem féltem megismerni őket. Minden kezdet nehéz, így az első pár hónap nekem is ilyen volt. Mígnem ősz lett és elkezdődött a valódi ismerkedés az emberekkel, körbejárása ennek a környéknek. Beiratkoztam a helyi Szalézi Kollégiumba, amihez sok kellemes emlékem fűződik, de mint mindenhol itt is, értek szomorú mozzanatok is. Maradjunk az örökké emlékezetes dolgoknál. Szeptemberrel megnyílt nem csak a tanév, de az ismerkedések előtt való út is. Új arcok, új stílusok, új környezet. Mindig féltem az új emberektől, mert elég sokat csalódtam bennük. Szerencsére a kollégium mellett volt egy úgy mond kisebb közösségem is, mégpedig az akkor még működő iskola is. Ebben az iskolában rendszerinformatikus szakmát lehetett szerezni (több más szakmával egyetemben.). Ahogy teltek a napok kezdtem magam otthon érezni ebben az aranyos kisvárosban. Szebbé és jobbá tette számomra az életet, hogy megismerkedtem akkor a kollégiumban egy aranyos rimaszombati (felvidéki) lánnyal is. Nem töltöttünk el sokat együtt egymás társaságában, viszont legalább egyikünk sem érezte magányosnak magát. Volt két-két és fél hónap üres járat életemben, ahol csak az ősszel szokásos levélhullások, iskolába járás és a délutáni focizások töltötték ki a mindennapjaimat.

Ez rögvest megváltozott akkor, amikor egy kedves ismerősöm ajánlására megismerkedtem a Balassagyarmati Főplébánia Ifjúsági Közösségével. Akkoriban kezdett összekovácsolódni valami, ami sokáig meghatározta életemet. Minden szombaton este, szentmisét követően összegyűltünk megosztani egymással gondolatainkat, és egész jó, szinte családias közösség alakult ki körünkben. Oly annyira sikerült családiassá tenni a közösségünket, hogy mire kitavaszodott gondolkodtunk egy közös kirándulásban is. Erre a kirándulásra csak nyár közepén kerülhetett sor az akkori káplán atyánk sok elfoglaltsága végett. Egerben jártunk, három autóval utaztunk és nagyon kellemes telt ez a szombati nap.

Még ezen a nyáron történt, hogy az egyházközösség mintegy negyven tagja tett egy kisebb kirándulást Felvidék középső részén. Fiatalok nem igen voltunk sokan, de az élmények így is felbecsülhetetlenné váltak. Jártunk fantasztikus helyeken, ahova nem minden nap jut el az ember. Bebarangoltuk Betléren az Andrássy-kastélyt, Krasznahorka büszke várát meghódítottuk, Kassán emlékeztünk II. Rákóczi Ferenc sírjánál, Poprádon belekóstoltunk a Tátra közelébe és a borókapálinka finomságába, sétáltunk a Csorba-tó körül, valamint leereszkedtünk a hűvös dobsinai jégbarlangba, és még ez közel sem ért véget, hiszen Besztercebánya belvárosát is megismerhettük a teljesség igénye nélkül; mindezt három nap alatt. Nagyszerű feltöltődést nyújtott számomra az, hogy ellátogathattam számomra eddig ismeretlen helyekre. Jó volt látni, hogy milyen szép is a Kárpát-medence északi része. Nehezen lehet elmondani mit jelentettek ezek a lelki programok. Érdemes volt a Szepességben is felsétálni a lélegzetelállító szépségű várba, ahol festői táj várt ránk a kilátás folyamán.

Amikor onnan hazatértünk kisebb pihenés volt, hiszen másnap este ellátogattunk néhányan az aktuális Sörfesztiválra, ahol azokkal érezhettem jól magamat, akik közel fél év alatt örökre a szívembe költöztek. Ezen a rendezvényen találkozhattam azzal a barátnőmmel, aki leginkább beköltözött a szívembe, akit már a kisközösségen kívül ismertem meg. Ő az a személy, aki a legjobb barátom és amolyan pótanyukám is szinte a mai napig.

Fél éve ismerte egymást az Ifjúsági Közösség, de már is nagyon-nagyon sokat köszönhettünk egymásnak. Annyira jól szót értettünk egymással, hogy vita a legritkább alkalommal volt köztünk. Ez év őszén ismerhettem meg egy olyan jó barátot, akinek azóta is sok mindenért hálás lehetek. Történt ugyanis, hogy Dani atya (az akkori káplán atya) meghívott köreinkbe egy lányt. (Akkor még) Deák Katinak hívták és színt hozott a társaságba és nem csak hivatása miatt. Mesélt egy olyan közösségről, aminek neve: Háló Katolikus Közösség. Szeretettel meghívott mindannyiunkat egy szerda estére, ahol a parókián bemutatják a közösséget. Izgatottan vártam, mert annyit megtudhattunk már Katitól, hogy Kárpát-medencei és ez már akkor meggyújtotta azt a lángot, amit csak egy személy tudott pislákoló mécsessé tenni, de erről majd később. Maradjunk a láng meggyújtásának történeténél. Elérkezett az a bizonyos szerda este, ami megváltoztatta azóta az életvitelemet, ami megfogalmaztatott valamit a szívem mélyén. Érkezett is Budapestről, két vezetőségi tag: Koncz András és Puchard Zoltán. Bánatomra nem voltunk sokan ezen az estén, de ez a legkevésbé tudta megakadályozni, hogy így egy este alatt elköteleződjek egy olyan közösség iránt, ahol a saját közösségemet képviselhetem. Kapva kaptam az alkalmon és egy apróbb segítség útján megtehettem első kilométereimet az első Háló találkozóm irányába. Szatmárnémeti rendezett azon a hétvégén találkozót. Volt olyan kedves ember, aki vitt is magával. Pénteken este leutaztam a fővárosba, hogy aztán másnap hajnalban neki induljak számomra addig ismeretlen emberekkel egy olyan valaminek, aminek csak hírét hallottam eddig még. Külön öröm volt számomra, hogy átutaztunk Nyíregyházán, sőt Napkor mellett is elhaladtunk. Amikor a napkori határ mellett jártunk, akkor hevesebben is vert a szívem. Remekül sikerült az első találkozó, ahol részt vehettem. Mosolygós arcok és szemek, ölelő, őszinte szeretettel teli ölelések fogadtak, amit nem tud elfelejteni az ember, amíg él. Ekkor ismertem meg Somogyi Marikát, Kujbus Márti és még sok kedves és aranyos embert. Nem értettem, hogyan tudnak ilyen szeretettel lenni olyas valaki iránt, akivel még soha nem találkoztak. Ezért szoktam azt mondani, hogyha Szatmárnémetiben tartanak találkozót, akkor nekem kötelező ott lennem, ami mint később kiderült 2006 óta két alkalommal sajnos kimaradt. Viszont Szatmár azért is ugyebár Hálós szülőhelyem, mert Szabolcs megyéből (Kis-Magyarország) származom, ott szült Édesanyám a világra. Ez elég nyomos indok szerintem. Ez esztendő vége felé járt az idő, és még ezen az ősszel el tudtam jutni két alkalommal ilyen találkozóra: Csíkszeredába, valamint a szintén Szatmár megyében található Nagykárolyba.

A 2007-es esztendő sok mindent hozott életemben, megszereztem a rendszerinformatikus szakmát, továbbá megrendeztük első alkalommal a Balassagyarmati Kerületi Háló Találkozót. Egészen jól sikerült, bár hozzátartozik, hogy Losoncról elég sokan jöttek, ami igen jól jött. Sajnos nem csak jó dologról írhatok, hiszen elhelyezték ez esztendő nyarán a kelkivezetőnket, Dani atyát más egyházközségbe, ami rendesen megtépázta az Ifjúsági Közösségünket. Elmaradtak az emberek, mintha csak az előbb említett atya miatt jártak volna csak. Richárd atya vett át Dani atyánktól a stafétát és neki sajnos nem sikerült olyan jó társaságot összehoznia, ahol otthon érezte volna magát bárki is. Erről persze nem ő tehetett, viszont szentül igaz volt már akkor, hogy nehéz megszólítani bárkit is. Még ebben az évben történt velem, hogy elkezdtem munkás életemet. Nem is akárhol. Egy világszerte ismert klímakompresszor gyárban. Kicsit robotmunka jellegű, de pályakezdésnek nem volt rossz. Sok arcot itt is megismertem, és valahogy a túlzott őszinteségemért nem szerettek. Erre fáztam rá hét hónap múlva, mert sikerült lapátra tetetni magamat. Elkeseredtem, hogy most hogyan tovább. Már két és fél éve voltam a városban, és nem csak vallási úton volt ismertségem. Eltelt négy hosszú hónap munka nélkül, majd egy helyi ismerősöm által lett munkahelyem, a helyi kórházban. Mielőtt az egészségügyben elhelyezkedtem volna, sajnos voltak egészségügyi panaszaim; előfordult, hogy nem a legegyenletesebben vert a szívem. Ezért is, amikor munkába álltam, akkor néztek rám a Belgyógyászaton nagy szemekkel. Bizony ott voltam betegként, és a sors fintora, hogy első néhány alkalommal is ott töltöttem szolgálatomat, mint kórházon belüli betegszállító. Érdekes volt valódi emberek és nem robotok közt dolgozni; megismerkedni közelebbről orvosokkal, és ápolókkal egyaránt.

Két hete dolgoztam a kórházban, amikor csoportvezetőnk jónak látta, ha már ügyeletbe állít, ami annyit jelent, hogy nem csak napi nyolc órában dolgoztam, hanem már négynaponta párban, 24 órában is. Ügyelet alatt sok mindent kellett tenni, esetlegesen vért vinni éjszaka laborba, vagy osztályokra a véradóállomásról, ami még nem is olyan vészes. Azonban ehhez a munkakörhöz tartozik, hogy az ügyeletes beteghordó szállítja az osztályokról az elhunytat is. Ezt eleinte nehezen szoktam meg, de mint minden ez is szokás kérdése volt. Szerencsére megedződtem, ami később nagy hasznomra vált. Nem mondom, hogy csak fizikailag kellett erősnek lenni, de sok alkalommal fejben is a csúcson kellett lenni. Most ide menj, most oda menj, ez a sürgősebb nem az, és még ehhez fogható kedves szavakkal akartak széjjel szedni. Nem sikerült nekik cafatokra szedniük, bármennyire is ez volt vagy nem volt a céljuk.

Ősz lett, jött egy új kolléganő az Ápolási igazgatásra dolgozni. Mindjárt első munkanapján megismerkedtünk, segítettem neki abban, hogy hol találja azt a bizonyos szakrendelést, amit keresett. Ezzel a pár perccel elkezdődött az a kapcsolat fonodása, ami elég hosszasan tartott. Néhány alkalommal megbeszéltük, hogy munkát követően találkozzunk és üljünk be egy üdítő mellé beszélgetni, megismerni egymást. Így is történt. Már két hónapja ismerkedtünk, amikor november közepe lett. Ismertük annyira a másikat, hogy tudtuk, független mind a kettőnk. Szép volt az a csütörtöki nap. Lehet, hogy a levegő hűvös volt odakint a szabadban, de köztünk forrt, szinte izzott az atmoszféra. Megmutatta a lakását a lány, ami épp felújítás közepén állt. Beszélgettünk a parkettán ülve. Mígnem megálltunk a szoba közepén, ahol elcsattant az első csók, amit még további csókok és érzéki ölelések követtek. Ő volt Csele Zsuzsi, akinek oly sok mindent köszönhettem két és fél esztendő alatt. Viszont sok mindent félre kellett tegyek, de amíg igazi szeretettel teli szerelem volt, boldogság volt köztünk. Kicsit féltem megismerni a szüleit, kettő, esetleg három hónapba is beletelt. Amikor már együtt voltunk hónapok óta, akkor megismerkedtem velük és rájöttem, nem kellett volna félnem tőlük, mert nagyon aranyos emberek. Ez évben a Háló már nem töltött be az első számú helyet életemben, hanem a szerelmem, élettársam. Nagyon boldog voltam végre. 2009. nyarán terveztük első közös nyaralásunkat. Arra jutottunk, hogy a lehetőségekhez adottan, nem drága, de jó helyre kellene utazni, ami nem könnyű dolog a mai világban. Így esett a választás a Lillafüredhez közeli Alsóhámorra. Közel volt mind a festői szépségű Lillafüred, de Diósgyőrbe is elég gyorsan el lehetett jutni tömegközlekedéssel. Sétáltunk sokat, kirándultunk, amikor épp nem esett az eső. Miskolcon még nem járt egyikünk sem. A villamos retro hangulata, a Diósgyőri vár közelében a Gesztenyeliget, a miskolci Állatkert és a lillafüredi kisvasút, amiket érdemes kiemelnem. A nyári villamoson utazni olyan volt, mintha egy forró mozgó bádogdobozban közlekedni a tikkasztó hőségben, a Gesztenyeliget romantikus környezetet teremtett, míg a miskolci Állatkertbe nem volt könnyű eljutni a szakadó esőben, de végülis sikeresen megtaláltuk. A Lillafüred és Diósgyőr közötti kisvasút nagyon kellemes utazás volt. Igaz egy rövidnadrágom bánta a dolgot, de szerencsére tudtunk Diósgyőrben másikat venni potompénzért. Felejthetetlen emlékem a zötyögésről az, hogy a kisvasúton nem a hagyományos úton közlekedik a jegykezelő. Tudni kell azt, hogy a kisvasút vagonjai oldalán lehet sétálni, persze csak a kalauznak. Ezt mi nem tudtuk és akkor szembe sültünk vele, amikor kérte a jegyeinket. Nagyon mókás volt, meg is örökítettük fényképező segítéségével. Azért nem csak a miskolci terepet jártuk be azon a nyaraláson, hanem meglátogattuk Édesanyámat is. Akkor még Mérken volt, a román határ mellett. Egy gyermekkori kedves barátom elvitt minket hozzá. Megható volt az Anya-fia találkozás, de mivel időhöz voltunk kötve, sietnünk kellett sajnos. Barátom visszavitt minket a nyíregyházi vasútállomásra a miskolci vonathoz minket. Nem is kellett volna talán annyira sietni, mert özönvízszerű eső borította be a megyeszékhelyet. Késett a vonatunk, ami visszavitt minket Miskolcra. Amikor a vonaton ültünk nagyon érdekes látvány fogadott minket. Tokajnál olyan volt a kilátás, mintha a Mennyország és a Pokol találkozott volna. Egyik irányban világosság és a napsütés látszott, a másik irányban villámlás és sötét felhő mutatta, ott bizony még nem ért véget a nyári kiadós zivatar.

Néhány napot töltöttünk Kelet-Magyarországon, majd vártak minket a szürke hétköznapok a munkában. Lehet Szívem már nagyon unta a nógrádi környéket, én viszont nagyon vártam már, hogy végre láthassam a szép Palócságot. Feltöltődtünk azért, ezt meg kell állapítani. Szép nyári kirándulásunkat követte majdhogynem a hideg, az orkánerejű szél a zord idővel. Egyik este néztem az üzeneteimet az egyik közösségi portálon. Hangosan felkiabáltam: „Szívem nem hiszed el kiírt nekem üzenetet?!” Nem akartam hinni a szemeimnek: a feladó Somodi Ferenc, azaz legidősebb édestestvérem. Gyorsan válaszoltam neki még melegében. Történtek levélváltások, míg nem következett 2009. december 19. Azért tudom ilyen pontosan a dátumot, mert ez a nap életem egyik legfantasztikusabb napja volt addig. Nem kevés idő után találkoztunk egymással, megtörtént az, amire sok-sok éve vártam már. Fel is töltött olyannyira ez a szombati délután elég rendesen, erőt adott a 2010-es esztendőhöz. Az már a legkevésbé zavart, hogy hazafelé a buszon nem kicsi hóviharba futottunk bele a Balassagyarmatra tartó járattal. Azt akartam, hogy ez a nap soha ne érjen véget. Ez év lezárásaként nagyon jó volt az a nap, az év végi napokon lazítottunk egy jót.

Érdemes megjegyezni még, hogy betegszállítóból, betegirányítóvá váltam. Hogy miért? Elmesélem. Mivel a szívem három alkalommal vacakolt, így be kellett vállalnom egy beavatkozást, amivel elvileg meg tudják szüntetni a pitvar fibrillatio okát. Hangsúlyozom elvileg, de mivel előfordult a beavatkozás után még egyszer, így el lettem tiltva a fizikai munkavégzéstől. Októberben végig otthon voltam, és szerencsére megoldott a probléma

Volt egy üres status a betegfelvételi részlegen, ahol el tudtak helyezni engemet. Ott folytatódott a pályafutásom, amin a volt betegszállító kollégáim nagyon-nagyon meglepődtek. Hála Istennek továbbra is segíthettem az embereknek, még ha nem is fizikai értelemben. Új volt a szerep, viszonylag újak voltak a kollégák is, de elég gyorsan alkalmazkodtam. Számítógépben dolgozni gyerekjáték, csak az emberekkel kellett emberi hangot megütni (amihez persze nekik is partnernek kellett lenniük), és rájuk összpontosítani. Azért amikor már egész jól ment, be kellett menni, pötyögni némely szakrendelésekre helyettesíteni beteg (szabadságon lévő adminsztrátor kolléganőt), ahol az orvos vizsgált, nekem csak a klaviatúrát kellett ütnöm ész nélkül. Természetesen tekintettel voltak arra, hogy a latin tudásom hagy némi kivetni valót maga után, de senki nem követelte meg tőlem, egy sima érettségivel. Így már nem csak a betegekkel kellett bizalmi viszont kiépíteni, de némely orvossal is már-már baráti viszonyt lehetett ápolni, ami jól esett. Amikor elhunyt Édesapám ki nem állhattam az egész egészségügyet, de miután már voltak olyanok, akik közel álltak hozzám, így ez az utálat szép lassan feloldódott bennem. Testvéri találkozókkal és sok-sok munkával telt az Úr 2010. esztendeje. Érdemes továbbá azt is megjegyezni, hogy Zsuzsi szüleinek hathatos támogatásával el tudtunk utazni a Csíksomlyói búcsúra és még néhány erdélyi helyre, valamint a Moldvai részekbe is, a csángókhoz is. Csináltunk sok fotót, de a képek nem adják át azt, amit valójában nyújt Transsylvania.

Idén év elején már sok feszültség volt köztünk, sokat veszekedtünk számomra pitiáner dolgok miatt. Április hónapban voltam Debrecenben Kárpát-medencei Ifjúsági Háló Találkozón. Ez még viharossá tette az élettársi kapcsolatunkat. Mivel nem voltam teljesen őszinte a találkozót követő héten, kitudódottak a vágyaim, álmaim; amibe már Zsuzsi nem fért bele. Ezért Ő kiadta az utamat, ami igencsak érhető úgy gondolom. Fojtogató kapcsolat volt, a sok vitatkozás „gyümölcse” ez lett volna előbb-utóbb. Mivel el kellett költöznöm, nehéz volt, de találtam egy ideiglenes helyet, egyik betegszállító kollégánál. Elég irreális összeget kért, így lépni kellett. Sokat segített Margaréta barátom, Norbi és Gyula nevű barátaim, de ebben már nem tudtak. Így úgy gondoltam itt az ideje bátornak lenni.

Most ott tartok, hogy keresem azt, amivel megkereshetem a kenyeremet.