Gondolkodtál már azon, hogy valójában kivezeti a kocsit, amivel utazol? Most nem arra gondolok, hogy egy hozzád tartozó személy, vagy barát, ismerős valaki. Nem. Az előttünk álló utat úgy gondoljuk, hogy ismerjük, ez valójában hamis feltételezés. Lehet, hogy tudjuk hova tartunk, de ez a kijelentés sem feltétlenül állja meg a helyét. Ha már utazás autóval, ahogy azt kezdtem írni, akkor lássuk ki is vezeti az utunkat? A helyes válasz: Jézus Krisztus (hiszen Ő az út, az igazság és az élet). Persze-persze jön az ellenvetés, és akkor is Ő a vezetőnk, amikor balesetet okoz a sofőr? Nem. A balesetnek ugye két formája van, ha mi okozzuk, vagy ha ellenünk követik el. Nem Jézus tehet arról, ha valaki karambolozik, rosszabb esetben halálos kimenetelű a dolog. Hibáztatni könnyebb a Jó Istent, mint a valós okokra rávetíteni a fényt. Elkerülhetetlen esetet, ahogy a nevében is szerepel: nem kerülhetjük el. Mindenkinek van egy külön keresztje, amit ideig-óráig hordoz ebben a világban, ezen a létsíkon. Maradjunk az autózás példájánál. Krisztus mutatja az utat nekünk, ő vezeti azt a BMW-t vagy, azt a Suzukit, ami a boldogságunkhoz vezet. Csak rajta keresztül tudunk boldogok lenni, tökéletes vezető, aki ha nem jött volna el 2000 esztendeje személyesen közénk, akkor hogyan lehetne ma autóvezető? Neki a jogosítványt a Teremtő Atyánk adta meg, az elsősegély a mi halandó létünk segítése, pártfogása. Nehezen tudom elképzelni, hogyha nem küldte el volna az Atya Egyetlenfiát, akkor lenne egy ilyen mentorunk, aki mindannyiunk útját egyengeti a barátaival, az angyalokkal, vagy épp (autó)vezető létére vezeti életünket a már lefektetett utakon. Isten Atyánktól kapta ezt a vezetői képességet, amivel egyszerre vezet minket és mutatja, hogy merre kell menni a boldogsághoz vezető úton valójában. Életünk során sok emberről, papokról, politikusról gondoljuk azt, hogy milyen nagyszerű vezető is. Aztán amikor megismerjük mindkét oldalát, akkor rájövünk, hogy nem is olyan kiváló személyiség. Valóban, mi emberek tudunk hibázni, képesek vagyunk elrontani a pályát, de Jézus nem olyan, hogy elhibázza ezt, vagy azt a kanyart az előttünk álló szakaszon. Lehet szidni, de nem érdemes. Nem Jézus teszi olyanná az embert, amilyen, hanem az ember magának köszönheti gyengeségeit. Teljesen jó példa, a Teremtés történetében, amikor Éva és Ádám hagyja magát megkísérteni a Sátán által. Emberi gyengeség, ők lecsúsztak a kijelölt útszakaszról, és most mi is hasonlóképpen követjük el a hibáinkat, vallásos tekintetben bűnöknek mondjuk ugye. Itt játszom el a gondolattal, hogy autóvezetők vagyunk egy számunkra kijelölt úton. Sok kört kell, megtegyünk, de mégis csúszkálunk a pályán. Porszemek kerülnek elénk, ami csúszóssá teszik a pályát. El is hagyjuk az aszfaltot és nehéz bizonyos esetekben visszakerülni a rendes kerékvágásba. Így vannak ezzel a forma autók is. Kicsúsznak, de ha kavicságyba kerülnek, akkor nehezen, vagy szinte sehogy nem tudják elhagyni, annyira beleássák magukat a sóderbe. Ilyenkor beküldik a biztonsági autót, és daruval emelik ki a porul járt autót. Az esetek többségében sikerül szerencsésen kikászálódni a forma autóból, de sajnos van nem egy eset, amikor ez nem jöhetett létre. Amikor szerencsésen megússza egy pilóta a kicsúszást, ki száll magától a járműből, de már nem tudja folytatni a versenyt. Ekkor letért ugyebár a Tanító által mutatott útról, és a legközelebbi futamon bizonyíthatja a tehetségét. Valahogy mi is hasonló autóban utazunk. Krisztus ad új lehetőségeket arra, hogy újra kezdhessük, még ha másik pályán is. Ott kell hagyni azt, ahol hibáztunk, és teljesen újat kell kezdjünk. Az utat mutatja, nekünk csak körbe kell érnünk a megtervezett etapon. Ha mindegyik versenyt teljesítjük, akkor nem hagytuk el a hitünket. Viszont amennyiben a versenyeket egymás után feladjuk ilyen vagy olyan probléma miatt, azok megméretetések, hogy képesek vagyunk-e újból kezdeni megtenni a lépéseket. Amikor például az autó hibája miatt esünk ki, akkor valami nem jól üzemel odabent. Ezt átvihetjük a saját életünkbe. Rendet kell tenni a csapattal (családdal), megbeszélni mi lehetett a probléma és a következő alkalommal újra maximálisan teljesíthetünk, a tudásunk legjavát nyújthatjuk. Ha valaki kilök minket a versenyből, akkor neki is megadatik a következő alkalommal a javítás lehetősége, és amivel elrontotta a versenyünket, azért ideális esetben bocsánatot kérünk, és kézfogással zárjuk le azt, ami történt.

A forma autók ugyebár egy személyesek, ott nincs vezetőnk úgymond, és mégis van. A vezető szerep ott is meg van, csak észre kell venni. Ott a saját sorsunkat vesszük kézbe és közben akkor is velünk van a Vezető. Nem ő vezeti az autót, mégis a segítségével jutunk az úton előrébb. Hálásak lehetünk neki, hogy a legdöcögősebb szakaszon sem hagy el, és amikor kicsúszunk, akkor mindig segít újra kezdeni. Következzen az, hogy valóban Ő vezeti az autót (életünket) vagy más, esetleg én? Ha más vezeti az autónkat, és szinte már bálványként tiszteljük az nagy probléma forrása. Nem szeretjük, ha más vezeti a kocsinkat, mégis odaadjuk más kezébe a kormányt. Miért? Könnyebb érzés legbelül talán, ha más teszi totálkárossá a járművet, mintha én magam tenném tönkre teljesen? Könnyebb tényleg hibáztatni a másikat, mint saját magunkat. A gerenda ekkor nemhogy ékelődik a szemünkben, sőt sokkal jobban meg van, mert a másik szemében nagyítjuk fel azt az apró szálkát. Ha ez alkalommal odaadtuk a vezetői szerepet másnak, akkor következő alkalommal más valakinek megadjuk-e a bizalmat? Esetleg magunk kezébe vesszük az irányítást? Netán Jézus Krisztusnak adjuk oda a vezetői szerepet? Emberi gyengeségünk révén, amennyiben van rá mód, megpróbálkozunk egyedül az úton. Általában nem szokott sikerülni, mert itt már nincs kit hibáztassunk, magunkat meg nem igazán szoktuk, ha csak nem vagyunk túl magányosak és önostorozó alkatok. Jó az, ha önmagunk ura vagyunk (nagyképűek, önteltek, kevélyek, sőt egoisták is)? Bizonyára valaki nagyon jól érzi magát abban az állapotban, de nem vezethet jóra. Szükséges a kellő önbizalom, de azért bizonyos keretek között. Mivel pont ma hangzott el főparancs: „Szeresd Önmagadat, mint felebarátodat!” – nehezen tudunk ezzel azonosulni. Vagy jobban szeretjük önmagunkat, vagy a felebarátunkat, esetlegesen más valakit, vagy valamit. Nem kell önzőnek lenni, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogyan vagyunk (minden erősségünk és gyengeségünk árán is). Felebarátunkat meg ugye azért sem jobb, ha jobban szeretjük magunknál, mert akkor a mércét nem tudjuk felállítani. Mivel lehet okosabb, mint én? Mivel lehet butább, mint én? Semmivel. Én sem vagyok se nem okosabb, se nem butább, mint ő. Mindenkinek megfelelő mennyiségű, és értékű talentumokat osztottak a születésénél. Mindenki megszületett a vezetés képességével, de nem jó, ha valaki a fölérendelést helyezi előtérbe a mellérendeltség helyett. A vezető életünkben maradjon meg Jézus. Ne próbáljuk meg elvenni tőle a kormányt, mert akkor a kavicságyban köthetünk ki, és nem biztos, hogy lesz következő pálya, ahol bizonyíthatjuk a tehetségünket. Jó az, ha saját magunk vesszük kézbe az irányítást, viszont akkor ne féljünk kérni segítséget hozzá odafentről. Meghallgatásra fogunk találni és a leaszfaltozott utat könnyebb megtenni az út készítőjével, mint nélküle. Adja meg az Úr, hogy Fia legyen a tanulóvezetőm egész életem során. Ámen.